Daidalosz és Ikarosz (forrás: Nemzeti köznevelési portál)
Mikor Minósz krétai királynak félig bika alakú gyermeke született, a Minótaurosz, Daidalosszal, az athéni ezermesterrel építettetett számára labürinthoszt. De Minósz azután sem engedte el maga mellől a mestert.
Daidalosz azonban haza szeretett volna menni, mert megérintette lelkét a honvágy, de minden oldalról tenger állta útját.
– A földön és a tengeren feltartóztathat, de az ég bizton nyitva áll – gondolta magában –, meneküljünk arra! Minósz mindent elfoglalhat, de nem foglalja el a levegőt. Hogy repülni tudjon, olyasmit alkotott, mint egy madár. Tollakat rakott szépen egymás mellé, a legkisebb után egyre nagyobbakat, majd a legnagyobbakat egyre kisebbre váltva, mintha halmon nőttek volna, vagy mint ahogy a pásztorsípon a különböző nagyságú nádszálak sorakoznak egymás után lassú emelkedéssel. Aztán a közepén lenfonállal fűzte össze őket, alul viasszal rögzítette, s amint így összeállította, egy kevéssé meghajlította, hogy az igazi madarakat utánozza vele. Mellette állt fia, Ikarosz, s nem tudta, hogy a saját vesztében gyönyörködik. Ragyogó arccal a szélben libegő pelyhek után kapdosott, majd hüvelykujjával a sárga viaszt puhítgatta, és játékával hátráltatta atyja csodálatos munkáját.
Mikor az utolsó simítást is elvégezte alkotásán a művész, a kettős szárny közé lendítette testét, és a szárnyakat lebegtetve függve maradt a levegőben. Kitanította gyermekét is:
– Mindig középre tarts! Ha alant repülsz, nehogy a tenger habja nehezítse el tollaidat, ha pedig magasabban, nehogy a tűz égesse össze! A középen haladj, nem kell a csillagokat se vizsgálnod, hogy tájékozódj, elég, ha engemet követsz!
S megmutatta, hogy kell repülni, és a fiú vállához illesztette az újfajta szárnyakat. Míg evvel babrált, és oktatgatta fiát, könny áztatta ráncos, öreg arcát, és remegett az apai kéz. Megcsókolta, mintha tudta volna, hogy ezek az utolsó csókok, s szárnyán felemelkedve, ő repült elöl, és aggódott útitársáért, mint a madár, mikor gyönge fiókáját a magas fészekből az égi útra bocsátja. Még biztatta, hogy jöjjön utána, és tanítgatta a vészt hozó művészetre, s mozgatta a saját szárnyát, és hátra-hátranézett fiára.
Megbámulta őket a halász, miközben remegő nádszállal leste a zsákmányt, meg a pásztorember botjára támaszkodva, és a szántóvető az eke szarva mellett. S aki látta, amint a levegőt szelték, isteneknek hitte őket.
S már bal felől Héra szigete, Szamosz, és Délosz és Parosz mind elmaradtak, jobbra Lebinthosz volt, és a mézben gazdag Kalümné, mikor a fiú örülni kezdett a vakmerő repülésnek, elhagyta vezetőjét, és az ég felé vágyódva, magasabbra vette útját. A hevesen tűző nap szomszédságában meglágyult a viasz, ami összetartotta a tollakat, és szétfolyt. Szárnyát elvesztve, meztelen két karját már hiába rázta, nem tudott a levegőben megkapaszkodni. Zuhanás közben még atyja nevét kiáltotta. De hamarosan elnyelte a kék víz, amelyet aztán róla neveztek el Ikaroszi-tengernek.
A szerencsétlen apa utána kiáltott:
– Ikarosz! Ikarosz! Hol vagy? Merre keresselek? Ikarosz! – ismételte hangos szóval, amíg csak meg nem pillantotta a tollakat a habokban. Akkor már mindent értett, és elátkozta saját művészetét. Ahol eltemette, Ikaroszról kapott nevet a vidék.
Trencsényi-Waldapfel Imre nyomán