PERSEPHONÉ ELRABLÁSA (forrás: Literatura.hu)

A nysai mezőn szedett virágot Zeus és Démétér leánya, Persephoné, társnőivel, Ókeanos leányaival. Szedték a virágot a lágy pázsiton, rózsát, sáfrányt, szép ibolyát, iriszt és jácintot, meg a narkissos bíborszínű virágát, amelyet azért sarjasztott Gaia, hogy avval csábítsa a szépszemű leányt, Zeus tanácsára, a halál “mindenkit befogadó” királyának, Polydektésnek járva a kedvében.

Csodálatos szépségben tündöklött az újfajta virág, megbámulta, aki csak látta, isten és ember egyaránt, amint gyökerétől százfelé ágazott. Pompás illatára nevetett az ég is, nevetett az egész föld és a sós tenger. Csodálkozva nézte Persephoné s boldogan nyújtotta, mint szép játék után, a kezét. De ekkor meghasadt a föld, felbukkant halhatatlan lovaival Kronos soknevú fia, kit Hadésnak és Plutónnak és Polydegmónnak is hívnak az emberek. Hiába tiltakozott a leány, felkapta aranyszekerére és vitte magával, akárhogy is sikoltozott.

Rémült kiáltással hívta segítségül atyját Persephoné, de nem hallotta meg senki a hangját, sem isten, sem ember, csak Persaios leánya, Hekaté, az éjszaka sűrű fátylát viselő, háromtestű istennője, és Hélios, a Nap istene, Hyperión ragyogó fia. Zeus az istenektől távol, imádsággal tele templomban ült, hogy fogadja a halandó emberek áldozatait s hagyta, hogy leányát elrabolja Hadés.

Amíg a földet s a csillagos eget látta Persephoné és a halakban bő, zúgó tengert, meg a nap sugarait, remélte, hogy meglátja még felséges anyját és az örökkévaló istenek családját. Addig még a remény, akárhogy is búsult, csak elcsöndesítette. De mikor elnyelte a föld mélye őt is Hadés szekerével, kétségbeesetten kiáltott anyja után, minden erejét összeszedve. Visszhangot adtak a hegyek csúcsai és a tenger mélységei az istennő halhatatlan hangjára.

Meghallotta felséges anyja is és éles fájdalom fogta el a szívét. Ambrosiás haján megtépte a fátylát, kék leplét ledobta vállairól s rohant, mint a saskeselyű, szárazon és vízen, leánya után kutatva. De senki sem akarta megmondani az igazat, sem isten, sem ember, még egy jósmadár sem jött, hogy hírt adjon. Kilenc napon át bolyongott Démétér, kezében égő fáklyákkal; bánatában nem nyúlt sem ambrosiához, sem édes nektárhoz, és üdítő fürdő sem érte a testét. A tizedik nap hajnalán aztán szembejött vele Hekaté, fáklyával a kezében. De Hekaté sem tudta, hogy ki rabolta el Persephonét.

– Csak a sikoltását hallottam – mondta Démétérnek -, de nem láttam, hogy ki rabolta el. Hanem elkísérlek a Naphoz, aki égi útján mindent lát és mindent hall, ő majd bizonyosan ezt is meg tudja mondani.

Örült a tanácsnak Démétér és elment Hekatéval a Naphoz.

– Mondd meg nekem, fényes Hélios, aki mindent tudsz és mindent látsz, ki rabolta el a leányomat? Mert én csak sikoltását hallottam a föld túlsó végéről, de mire hazaértem, már nyomát sem találtam.

Ekkor Hyperión fia, Hélios, a dicső Nap, megmondta az igazat Démétérnek.

– Bizony maga Zeus okozta a te bánatodat, mert megengedte testvérének, Hadésnak, az alvilág királyának, hogy elrabolja és feleségül vegye a leányodat. De ne búsulj érte, Démétér, mert méltó vőd Hadés, ő is testvéred, ő is király, mint Zeus és Poseidón. Így szólt Hélios és már hajtotta is tovább gyorslábú lovait.

Démétér szívét most még kegyetlenebb fájdalom fogta el, mert gyűlölte Hadést, az alvilág sötét királyát, és haragudott Zeusra, hogy megengedte a leányrablást. El is határozta, hogy nem megy vissza többé az Olymposra, a többi isten közé. Inkább az emberek közé elegyedik, megváltoztatva isteni alakját. És bolyongott tovább, amíg csak el nem ért Eleusisbe. Ott leült a város határában egy nagy kőre a forrás mellett, és várta, amíg jönnek vizet meríteni a városbéliek. Öreg anyóka képét öltötte magára, az arca ráncos volt és barna, a ruhája is olyan, mint a királyi házak gazdasszonyáé, mint kis királyfiak dajkájáé szokott lenni. Nem is ismerte fel benne senki az istennőt.

Jöttek az asszonyok és a leányok a városból, hogy a kútból vizet merítsenek. Jöttek Keleos király leányai is, virágzó fiatalságukban egyik szebb volt, mint a másik, és amint a rézkorsót szép vállukra emelték, istennőkhöz hasonlítottak. Ők sem ismerték fel az istennőt, de szíves szóval megszólították :

– Hová való vagy, ki vagy, nénike? Miért nem jössz be a városba, az asszonyok közé? Akadna köztük hozzád illő, aki örül neked, aki szívesen lát.

– Szép tőletek, gyermekeim, hogy szíves szóval kérdezitek az idegent. Dós az én nevem, Krétából raboltak el gonosz kalózok, hogy eladjanak rabszolgának. De én megszöktem tőlük egy óvatlan pillanatban, és most itt vagyok, hosszú bolyongás után ide vetett a sors, és azt sem tudom, micsoda föld ez, miféle emberek laknak rajta. Az istenek áldjanak meg, leánykák, adják meg nektek, amit csak kívántok, derék férjet, szép családot, ti pedig könyörüljetek rajtam, segítsetek valami szolgálatba. Tudok én dolgozni, tapasztalt öregasszony vagyok, vigyáznék a házra, dajkálnék csecsemőt karomon ringatva, puha ágyat vetnék gazdáimnak éjszakára, és sok minden szépre, finom kézimunkára tanítanám az asszonyokat.

Felelt Kallidiké, Keleos király négy szép leánya között a legszebb: – Így van ez, anyóka, nekünk embereknek, akár jó, akár rossz, tűrnünk kell, amit az istenek ránk mérnek. De jó helyre jöttél, sok nemes család lakik a mi városunkban, akármelyikhez fordulsz, szívesen befogadnak. Hanem tudod, mit gondoltam? Várj itt, amíg visszajövünk, megkérdezzük anyánktól, hátha ő felfogad, és akkor nem is kell más házat keresned. Kicsi öcsikénk van, kedves csöpp fiúcska, szüleink késői öröme-virága, talán őt rád bízza a mi anyánk, Metaneira királyné. S ha őt felneveled, irigyelni fognak az asszonyok téged, annyi dajkabért ad anyánk érte, meglásd. Így szólt Kallidiké, s három testvérével megtöltve gyorsan a forrás vizéből a fényes korsókat, büszke lépésekkel – válluk sem hajlott meg a nehéz edények alatt – hazasiettek. Otthon elmondták anyjuknak, hogy kivel beszéltek, mit mondtak, és Metaneira mindjárt visszaküldte őket a forráshoz, hogy illő bérért elhívják Keleos házába a krétai öregasszonyt. Örültek nagyon a leányok, hogy az öregasszonyon máris tudtak segíteni. Boldogan szaladtak vissza, mint karcsú szarvasborjak vagy virgonc őzek a legelő édes füvére, csak úgy lobogott sáfrányszőke hajuk, és fel kellett fogniok hosszú ruhájukat, hogy meg ne botoljanak benne.

Az istennőt még ott találták a forrás mellett, ahogyan elhagyták : ott búslakodott a kövön ülve és eltakarta fátyollal az arcát. A leányok elvezették őt szüleik házához. Metaneira királyné az oszlop mellett ült – kicsi fia akkor is az ölében volt -, és a leányok előreszaladtak, hogy jelentsék öcsikéjük új dajkáját. Démétér megállt az ajtóban, kiegyenesedett, majdnem a gerendát érte fejével és csodálatos fénnyel teltek meg a falak. Kis híja, hogy rá nem ismert a királyné az istennőre, fel is kelt már, hogy a helyét tisztelettel átadja, de Démétér nem akart a fényes trónszékre ülni. Könnyező szemeit újra eltakarta, s leányáért való gyászában újra összeroskadt. Egy jószívű cseléd – Iambénak hívták – gyorsan széket hozott neki. Démétér leült, de sokáig szóhoz sem tudott jutni, elveszett leányára gondolt és kegyetlen fájdalom szorította össze szívét. Étellel-itallal kínálták, de nem nyúlt semmihez, fel akarták deríteni, de nem tudták mosolyra bírni. Akkor Iambé, hogy megnevettesse a szomorú idegent, mindenféle tréfába kezdett, míg végre Démétér is elmosolyodott rajta. Erre Metaneira piros borral kínálta, de Démétér ezt nem tartotta anyai gyászához illőnek, hanem az árpából készült, mentával kevert üdítő italt, a kykeónt, elfogadta. Csak ekkor tudta őt házában üdvözölni Metaneira. – Légy boldog itt minálunk, szegény asszony. A szemeden látom, hogy jobb sorshoz voltál szokva, de hát nekünk embereknek, akár jó, akár rossz, tűrnünk kell, amit az istenek ránk mérnek. Az én házamban meglesz mégis mindened, akárcsak nekem magamnak.

Kisfiamat bízom rád, ezt a csöpp fiúcskát, akit késői boldogságnak adtak nekem az istenek. Dajkáld őt gondosan, s mire felnevelted, irigyelni fognak az asszonyok téged, annyi dajkabért adok érte, meglásd. Démétér is köszönt : – Az istenek áldjanak meg téged minden jóval, asszonyom. Kicsi fiad gondját, amint parancsoltad, magamra vállalom, s hiszem, nem lesz semmi panaszod ellenem. Tudok gyógyfüveket, tudok varázslatot, s meglásd, karjaim közt nem éri baj a kis királyfit. Azzal mindjárt át is vette anyja kezéből a kis Démophoónt, boldogan látta Metaneira, hogy milyen gondosan ölelte illatos kebléhez. A kisfiú pedig növekedett szépen szülei házában. Mint egy isten, úgy nőtt, erősödött. Nem is kenyéren élt, mint a többi ember, hanem ambrosiával, mint az istenek. Démétér készítette ezt el neki, Démétér is dajkálta, ő lehelte rá édes leheletét, és éjszakánként, amikor senki sem látta, ő fürdette a tűz tiszta lángjában.

Csodálta is mindenki, olyan gyorsan fejlődött. Örökifjúvá és halhatatlanná tette volna Démétér. De Metaneira egy éjszaka megleste és nagyot sikoltott, mikor meglátta a tűz lángjában a kisfiát. – Jaj, szegény gyermekem, az idegen asszony eléget a tűzben! – s hangos jajveszékelése majd felverte a házat. Megharagudott Démétér, kivette a tűzből és a földre tette a kis Démophoónt, s indulatosan szólt Metaneirára :

– Balgák vagytok ti halandó emberek, nem látjátok előre sem a jót, sem a rosszat. Örökifjúvá és halhatatlanná akartam tenni a fiadat, de te mindent elrontottál ostoba kíváncsiságoddal. Most már emberi sors lesz az ő sorsa is, de az emberek közt örök híre lészen, mivel az én halhatatlan ölemben nevelkedett. Mert tudd meg : én vagyok Démétér, istenek és emberek örömének az úrnője. Rajta, építsetek templomot számomra, s jöjjön az egész nép, én majd megtanítlak, hogyan szolgáljátok, hogy engeszteljétek ki az én lelkemet.

Így szólt az istennő és nyoma sem volt többé a krétai öregasszonynak : az istennő ragyogó isteni mivolta állt már Metaneira előtt. Hosszú szőke haja a vállait verte, csodálatos illat áradt ruhájából, halhatatlan arca messzire ragyogott, s megtelt az egész ház fényességgel. De aztán Démétér elhagyta a termet. Metaneira szava elállt, térdei megroggyantak, s nem volt annyi ereje sem, hogy felvegye a földről a gyermeket. Az, szegényke, hangosan sírt, míg nénjei meghallották, és hálószobájukból hozzá siettek. Az egyik felvette, ölében ringatta, csitítgatta, a másik a tüzet igazította meg, a harmadik elalélt anyját segítette talpra. Aztán mindannyian a kis öcsikéhez fordultak, kézről kézre adták, becézték, vigasztalták, de az csak nem nyugodott meg. Démétér dajkálását nem tudták neki pótolni. Egész éjszaka reszkető tagokkal imádkozott Metaneira királyné leányaival együtt, hogy kiengeszteljék Démétért, és reggelre kelve elmondta urának az istennő parancsát. Keleos király pedig összehívta népét és mindjárt munkába fogtak. Magas halmon oltárt és templomot építettek, hamar el is készültek vele, mert a nép apraja-nagyja részt vett a munkában.

Akkor aztán a szőke Démétér beköltözött a templomba. Ott ült a templom közepén, fényes trónszékében, messze az Olympos boldog isteneitől. Leányát siratta, keserű gyászban emésztődve és nem gondolt az emberekkel, a szántóföld áldásával, amit az ő kezére bízott a végzet. Nyomorúságos esztendő köszöntött az emberekre. Hiába szántottak, hiába vetettek, a föld nem adott termést, mert elrejtette a szépkoszorús Démétér. Éhínség szakadt a világra, s ki is veszett volnn az emberi nem a földről, ha nem kapott volna észbe időben Zeus atya. Hívatta az aranyszárnyú Irist és őt küldte először Démétérért. Iris, mint a madár, sietett Eleusisbe és meg is találta Démétért a templom közepén kék ruhájába burkolózva.

– Démétér – szólt hozzá tisztelettel Iris -, Zeus atya küldött, hogy hívjalak vissza a többi isten közé.

De Démétér nem engedelmeskedett Zeus hívó szavának. Hiába küldte érte Zeus sorjában a többi isteneket is, senki sem tudta rábeszélni, rendíthetetlenül megmaradt amellett, amit kimondott : 

– Nem térek vissza addig az illatos Olymposra, nem sarjasztok áldást addig a szántóföldön, amíg meg nem látom szemtől szembe újra kedves leányomat.

Végül is Zeus engedett és rábeszélő szóval izente Hadésnak, hogy bocsássa vissza anyjához Persephonét. Hermést küldte hozzá a sötét alvilágba, s Hermés át is adta Hadésnak Zeus parancsát :

– Sötét hajú Hadés, Zeus atya küldött, hogy vigyem fel innét az alvilágból Persephonét. Mert ha Persephoné nem tér vissza anyjához, Démétér elrejti a mezők áldását, s ha a mező nem termi meg a kenyeret, az emberek elpusztulnak, és ha az emberek elpusztulnak, senki sem fog többé áldozatot bemutatni a halhatatlan isteneknek.

Hadés csak mosolygott és ravaszul felhúzta a szemöldökét. Szólt is mindjárt Persephonénak :

– Menj csak, Persephoné, kékruhás anyádhoz, hogy balga haragjával felhagyjon végre. Hiszen nem vagyok én hozzá méltatlan vő, Zeus atya testvére vagyok magam is, és az egész alvilág az én birodalmam. Ezt a királyságot osztottam meg veled.

Így szólt Hadés, és Persephoné boldogan készülődött vissza az édesanyjához. Gyorsan felült a kocsira, Hermés vette kezébe az ostort és a gyeplőt, s mentek nyílsebesen, mély tenger, magas hegy nem volt akadály előttük. Meg is érkeztek egyszeribe az eleusisi templom elé. Lelkendezve rohant a leánya elé Démétér, ölelték, csókolták egymást, és csak később kérdezte aggódva Démétér a leányától, hogy evett-e valamit Hadés házában ?

– Mert ha ettél vele egy tálból – magyarázta neki -, akkor a felesége vagy már, akkor vissza kell térned hozzá.

– Egy szem gránátalma-magot ettem az ő kezéből – mondta Persephoné, és abból megtudta Démétér, hogy nem maradhat örökre vele a leánya.

Az egész napot együtt töltötték, önfeledt boldogságban örültek egymásnak. Akkor aztán elküldte Zeus atya a széphajú Rhea istennőt, hogy most már hozza vissza végre Démétért az Olymposra. Démétérnek volt még egy kérése : ha már vissza kell bocsátania Hadéshoz a leányt, legalább annyit engedjen meg Zeus, hogy az év kétharmad részét vele tölthesse Persephoné az olymposi istenek között, és csak az év egyharmad részére térjen vissza férjéhez, az alvilágba.

Zeus erre is ráállt, csak jöjjön már Démétér, és árassza az áldást a szántóföldekre. Jött is Démétér a magas Olymposra, és útközben bejárta a halandó emberek szántóföldjeit is. Mindenütt lankadtan, rozsdásan állt a gabona, mert Démétér elrejtette az áldást. De most, a szőke hajú istennő lába nyomán, minden élet felocsúdott, termést hoztak a szántók, levelek és virágok alatt roskadozott az egész föld, a szárakon teltszemű kalász duzzadt, és hamarosan gazdag kévék sorakoztak asztagba.

Démétér, a “törvényhozó” istennő még megmutatta a törvényt szolgáló királyoknak, Triptolemosnak, Dioklésnek, Eumolposnak és Keleosnak a szent szolgálatot, az eleusisi misztérium rendjét és szertartásait. “Boldog, aki ezeket látta a földi emberek közül, de aki nincs beavatva e szentségekbe, aki nem részesült bennük halála után, a sötét alvilágban sem részesül olyan sorsban, mint a beavatottak.” Csak miután mindenre kioktatta az istennő a halandó királyokat, akkor tért meg az Olymposra leányával együtt, a két dicső istennő : boldog, akit ők ketten szeretnek. Annak a házába elküldik állandó lakó gyanánt Plutost, aki a halandó embereknek a gazdagságot ajándékozza.