Üdvözöllek!

Karácsony előtt, az adventi időszak sokaknak stresszel, hajszoltsággal jár.

Szeretnénk mindenhol megfelelni, jól teljesíteni, és éppen azt felejtjük el, ami a legfontosab: a saját lelki jóllétünket.

Ebben szeretnék neked egy kicsit segíteni, készítettem egy relaxációt, amit az ünnepek előtt, vagy akár karácsonykor is elővehetsz, hogy töltődj, pihenj, visszatalálj a belső békédhez.

Ha van kedved, alkoss utána, ha nincs akkor csak hagyd magad lelazulni.

Remélem hozzá tudok járulni ahhoz, hogy megérkezz az Ünnepbe!

Ha személyesen is találkoznál velem az adventi időszakban, december 17-én szeretettel várlak egy Léleksimogató adventi kézműveskedésre, töltekezésre, alkotásra.

Részleteket itt, a Facebook eseményben találsz!

Ha tetszett a relaxáció, és szeretnél még hasonló tartalmat, akkor szeretettel ajánlom az  Én világfám online kurzust, vagy a teljes komplex alkotódobozt, melyben mindent megtalálsz egy festős kikapcsolódáshoz!

 JÉGLÁMPÁSOK – Mandzsu mese

Volt egyszer réges-régen egy kis falu a Songhua-folyó partján. Az emberek halászatból éltek, nem volt gondjuk ételre, ruhára. Békében teltek a napjaik… egészen addig, míg egyszer egy rettenetes, kilencfejű madárszörny jelent meg a vidéken. A szárnyaival olyan vihart kavart, hogy a szálló por elsötétítette az eget, a folyó kitért a medréből, a fák pedig gyökerestül dőltek ki az erdőben. A kilencfejű madár elragadott embert, állatot egyaránt, a barlangjába hurcolta, és idővel felfalta őket. Rettegés és pánik uralkodott el az egész vidéken.

Élt ebben a faluban egy bátor fiatal legény, akit Batulunak hívtak. Összeszedett néhány hozzá hasonló ifjú harcost, felfegyverkeztek íjakkal, nyilakkal, kardokkal, és elindultak legyőzni a rettenetes démont. Igen ám, de amikor a barlang bejáratához értek, a kilencfejű madár megneszelte a jöttüket. Olyan hatalmas szélvihart kavart a szárnyaival, hogy a szél az összes harcost egyenesen a barlangba sodorta. Egytől egyik elnyelte őket a sötétség… kivéve Batulut, aki az utolsó pillanatban megkapaszkodott egy zöld indában. Az inda kihúzta őt a barlang szájából, felszállt vele az égbe, és biztonságba repítette. Amikor ismét földet értek, Batulu megdöbbenve látta, hogy az inda a kezei között zöld óriáskígyóvá változik. Már majdnem elhajította, amikor a kígyóról lefeslett a kígyóbőr, és kilépett belőle egy gyönyörű szép lány.

– Ne félj, Batulu, nem akarlak bántani! Az én anyámat és nővéreimet is elragadta a kilencfejű szörnyeteg, ahogyan a te barátaidat. Segíteni akarok neked, megmenteni őket! Tudd meg, hogy a madár kilenc fejéből nyolc csak eszik, de nem lát. Csak a középső,leghatalmasabb fej szemei látnak, még vaksötétben is, mint a tigrisek. Az éles fény viszont bántja őket.

Ha ragyogó fénnyel szállsz szembe vele, akkor a középső feje megvakul, és le tudod győzni! Ahol fény van, ott nincs veszedelem.

– De honnan szerzenék én olyan ragyogó fényt, amit magammal tudok vinni a barlangba?

– Elkísérlek téged a Csillaghegy tetejére. Oda sokszor hullanak le kövek az égből. Fogj két követ, és melengesd őket száz ember melegével, amíg ragyogni nem kezdenek. A többit már magadnak kell megoldanod!

Ezekkel a szavakkal a lány ismét kígyóvá, majd indává változott, Batulu derekára tekeredett, és elrepült vele a Csillaghegyhez. Batulu felnézett a hótól tündöklő hegycsúcsra. Mászni kezdett, de hiába kapaszkodott a fagyott sziklákon, a csúcs elérhetetlennek tűnt.

– Keress egy fehér sastollat, és állj rá! – súgta neki a kígyólány. Batulu így is tett, és láss csodát, a toll emelkedni kezdett vele egyre magasabbra és magasabbra, míg meg nem érkezett a felhők fölé, a Csillaghegy tetejére. Ahogy Batulu körülnézett, két ragyogó csillagot pillantott meg, amik épp lehulltak az égből, és a hegy tetejére pottyantak. Óvatosan felvette őket – még meleg volt a tapintásuk – a karjaiba burkolta, és sietve ereszkedni kezdett lefelé a hegyről.

Hosszú, fáradságos út után Batulu ismét megérkezett a kilencfejű madár barlangjához. A barlang bejáratát sziklák torlaszolták el; a szörnyeteg sejtette, hogy veszélyben van. A kígyó letekeredett Batulu derekáról, befúrta magát a sziklák közé, és addig feszítette őket, míg alagutat nem tört, amin keresztül Batulu be tudott kúszni a barlangba. Odabenn sötét volt; olyan mélységes sötét, hogy Batulu a saját orráig sem látott. A sötétben tapogatódzva egyszerre csak valami puhát és meleget tapintott: az egyik falubelit, akit a madár elrabolt. Felrázta az ájult embert, és a kezébe adta az egyik égi követ. Amikor a kő átvette a kéz melegét, halványan világítani kezdett. Közben Batulu felrázott valaki mást is, és a kezébe adta a másik követ; amikor az első emberek átmelegítették a köveket, továbbadták őket a következőnek, majd az utána következőnek… kézről kézre járt a két kő, és minden kézzel egyre fényesebben, egyre tisztábban, egyre melegebben ragyogtak. A ragyogó csillagfény betöltötte a barlangot, elűzte belőle a sötétséget. A kilencfejű madár felriadt, ordított dühében, ide- oda rázta a fejét, de nem tudott elbújni a fényesség elől, ami a középső szemeit teljesen elvakította. Batulu megragadta az egyik csillagkövet és magasra tartotta, a másik kezével pedig kivonta a karját. A kilencfejű madár hiába csapkodott vakon, a fiatal harcost nem tudta eltalálni; Batulu bátran közelebb lépett hozzá, és egy csapásra levágta a középső fejet, majd szép sorban az összes többit is. A rettenetes szörnyeteg élettelenül zuhant a földre.

Batulu, a kígyólány, és a megmentett falusiak együtt tértek haza, és ujjongva vitték a hírt, hogy a szörnyetegnek vége van. És hogy soha többé nem tudjon semmi hasonló szörnyűség a falura támadni, minden télen, az év legsötétebb szakában, jégből készített lámpásokat helyeznek a házak elé, hogy ragyogjanak, mint a csillagok, és űzzék el a sötétséget a vidékről, és az emberek szívéből egyaránt.