ROMÁN JÓZSEF (1913–2008)

Prométheusz és az emberek

[részlet] (forrás: Nemzeti Köznevelési Portál)

[…] Az istenek ekkor még nem ültették be növényekkel a földet, állatok sem futkároztak erdőn, mezőn, és ember sem volt, hogy leszedje a fák gyümölcsét, felszántsa a mezőket, legeltesse a barmokat. És földanyánk, Gaia létrehozta az embert, az állatokat és növényeket. Megszületett a férfi, aki testében az istenekhez hasonlított, de az égiek halandóvá tették. Az ember már ravasz volt, de ügyetlen, a mesterségeket még nem ismerte. És Zeusz magához hívatta Íapetosz két fiát, az együgyű Epimétheuszt és a furfangos Prométheuszt, és megbízta őket, hogy ruházzák fel az élőlényeket különféle képességekkel.

A két testvér engedelmeskedett az isteni parancsnak. Mielőtt azonban munkához láttak, Epimétheusz így szólt bátyjához:

– Bízd rám a munkát, én egyedül jobban megbirkózom vele. Amint elvégeztem dolgomat, jöjj, és tekintsd meg az eredményt.

Prométheusz hallgatott testvére szavára, Epimétheusz pedig nekilátott, hogy elossza a tulajdonságokat és a képességeket az élőlények között. A gyönge csontú madaraknak tollazatot adott, hogy elfedjék testük hitványságát, és szárnyakat, hogy elmenekülhessenek ellenségeik elől. A halak uszonyt és hajlékony testet kaptak, hogy cikázva ússzanak a vizek mélyén. A többi állatot karommal, kemény pikkelyekkel vagy erős fogazattal látta el, hogy védekezhessenek támadóik ellen, és élelmet találjanak maguknak. Kinek-kinek fajtája és alkata szerint osztotta el az ügyességet, az erőt, a gyorsaságot. És még az évszakok váltakozásáról sem feledkezett el. A rideg tél ellen vastag bundát adott a fázós állatoknak, a nap tűző sugaraitól vastag bőrrel óvta őket. Epimétheusz a föld minden termését elosztotta az állatok között, hogy eledelükről gondoskodjék. Kinek gyümölcsöt, kinek gyökeret, kinek pedig más élőlények húsát jelölte ki táplálékul.

Epimétheusz szétosztotta már valamennyi tulajdonságot, és egy fa alatt heverészve, megelégedetten szemlélte munkája eredményét, amikor odaért Prométheusz. Prométheusz mindent gondosan megnézett, majd ijedten felkiáltott:

– Hát az emberről megfeledkeztél? Mit adtál az embernek, Epimétheusz?

– Ó, jaj, róla teljesen megfeledkeztem! Pedig a tarsolyom már teljesen kiürült, minden tulajdonságot elosztottam.

A furfangos Prométheusz elgondolkodott. Az embert, akinek testét nem borította szőrzet, mégsem hagyhatják mezítelenül, védtelenül kiszolgáltatva az időjárás viszontagságainak és az állatok mohóságának.

Prométheusz gyorsan határozott. Belopózott Héphaisztosz műhelyébe – ahol az isteni kovács a küklópszok segítségével az olümposziak fegyvereit készítette –, és ellopta a tüzet s a kovácsmesterség titkát. Majd felkereste a szentélyt, ahol Pallasz Athéné a bölcsességet és a kézművességet őrizte, és Prométheusz mind e javakkal megajándékozta az embert.

Így jutottak a halandók Prométheusz jóvoltából a bölcsességhez, a tűzhöz és a mesterségek titkaihoz.

Az ember keze immár ügyessé vált, házakat, városokat épített, szentélyeket emelt, hogy áldozatokkal kedveskedjék a halhatatlan isteneknek. Az ember úrrá lett az erdőkön és a mezőkön, igájába fogta a barmokat, elejtette az erdők vadjait, hálójába fogta a mélység halait, és igen hatalmasnak tartotta magát. Lassanként az isteneknek járó áldozatokról is elfeledkezett.

Midőn Zeusz letekintett az Olümposz csúcsáról, és látta a halandók elbizakodottságát, roppant haragra gerjedt. A furfangos Prométheusz kedvelte az embert – hiszen ő tanította meg két keze használatára –, és elhatározta, hogy kibékíti a mennydörgés haragvó urát. Közös ünnepségre hívta hát az isteneket és a halandókat, levágott egy nagy, zsíros bikát, hogy a gazdag áldozatnál megbéküljenek egymással. De a csavaros eszű Prométheusz gyűlölte Zeuszt, mert az istenek ura visszazárta atyját, Íapetosz titánt a Tartarosz mélyére – ezért az áldozati állat elosztásánál az embereknek kedvezett.

A hatalmas bikát Prométheusz két részre osztotta: a legjobb húsokat hitvány bőrrel takarta le, a bika fehér csontjait pedig zsírba göngyölte, és így szólt Olümposz urához:

– Hatalmas és dicső Zeusz, válassz kedved szerint!

És a halhatatlanok ura a szép zsíros halomhoz lépett. De amint megemelte a hájat, és megpillantotta a csupasz csontokat, rettentő haragra gyúlt. Mert tudta, hogy e naptól fogva a halandók csak zsírba csavart fehér csontokat fognak elégetni áldozati oltáraikon. Zeusz felháborodottan kiáltotta:

– Látom, Íapetosz fia, álnok ravaszsággal cselekedtél, mint mindig. Ezért még elnyered büntetésedet, de az embereken nyomban megtorlom a sérelmet!

Így szólt a Messzedörgő, és haragjában azonnal visszavette a tüzet az emberektől. Szenvedés költözött e naptól a halandók közé. Otthonukban kialudt a tűz. A kihűlt tűzhelyeken nem fortyogott az étel, éhség szegődött az ember társául. De a furfangos Prométheusz újra megszánta az embereket. Besurrant Zeusz palotájába, felkutatta a szentélyt, ahová az Olümposz ura a tüzet rejtette, belelopott egy kis parazsat egy vaskos nádszálba, és a nádat lassan lóbálva – hogy a tűz el ne aludjon –, vidáman sietett vissza a földre. Újból odaadta a tüzet az embereknek, nehogy a fagy és az éhség martalékai legyenek.

Midőn a mennydörgés ura észrevette, hogy a föld lakóinak tűzhelyén újra lobog a tűz, és rájött, hogy Prométheusz megint csúfot űzött belőle, szörnyű haragra gerjedt, és bosszúra határozta el magát. […] Fénylő villámait marokra fogta, és a földre sújtotta Íapetosz furfangos fiát. Héphaisztosznak pedig megparancsolta, kötözze a tehetetlen Prométheuszt a Kaukázus szirtjéhez, hogy örökké bűnhődjék, amiért visszalopta a tüzet az embereknek.

Héphaisztosz eltéphetetlen láncokat kovácsolt, majd segítségül hívta Kratoszt, az erőt, meg Biét, az erőszakot, és Íapetosz fiának testét a kietlen Kaukázus égbe meredő szirtjéhez láncolták. De Zeusz haragját ez sem csillapította. A leláncolt, védtelen Prométheuszra rábocsátotta falánk sasmadarát. És a ragadozó mindennap leszállt a megbilincselthez, és felfalta máját. Ám Prométheusz mája Zeusz parancsára éjszakánként újranőtt, hogy a bűnös szenvedése soha véget ne érjen.

Harmincezer esztendeig senyvedt Prométheusz a Kaukázus szirtjéhez szögezve, és a mohó sas nap mint nap megjelent, hogy máját marcangolja. De egy napon Zeusz földi aszszonytól született, oroszlánlelkű fia, Héraklész nyilával leterítette Zeusz madarát, és megszabadította Prométheuszt láncaitól.